A mai színésznők, modellek aligha állták volna meg a helyüket a XX. század elején, ha a producerek akkor kerestek volna köztük ideális alakot és fordítva. Az nyilvánvaló, hogy az idők folyamán a szépségideál változik, erre a legjobb példa a rubensi nőideál. Persze az sem lenne baj, ha nem csak szélsőségekben lehetne gondolkodni.
Valószínűleg nem csak Amerikában nő az ideális BMI és a valós női méretek közti különbség. A BMI átlaga 1960-ban 24.9 volt, ez mára 26.5-re nőtt. Egy másik mutató, amit néztek, hogy hány kilogramm volt akkor a modellek és egy átlagos nő testsúlyának különbsége és mennyi most. 1975-ben 8 százalék volt a különbség, ma 23 százalék.
Már nem egyszer írtunk arról, hogy igyekeznek szemléletet formálni akár már nagyobb márkák is, akik nem csak a csontsovány modelleket részesítik előnyben, hanem a hétköznapi méretekkel rendelkező nőkhöz is szeretnének szólni.
De lássuk, hogyan változott az évtizedek folyamán a média által közvetített ideális alkat! Kik voltak a modellek, akiket a nők „példaképüknek" tekinthettek, akár akarták, akár nem?
A homokórával kezdődött
A huszadik század fordulóján (mint az nyitóképünkön is látszik) az igazi homokóra alkat volt az ideál. Telt kebel, nagyon vékony derék és széles csípő. Azért ehhez az alakhoz az esetek többségében segítségül kellett hívni a fűzőt is...
A 20-as évekre egy sokkal vagányabb nő volt már az eszménykép, rövid hajjal, gyakran rövidített szoknyában, aki dohányzott, szórakozott, mi több, autót is vezetett. (A rövidebb annyit jelentett, hogy kilátszott a bokájuk, emellett pedig lázadó módon nem hordtak fűzőt.)
1930-ban visszatért a homokóra, Mae West jelképezte ezt a korszakot, aki nemhogy eltakarta volna, inkább hangsúlyozta domborulatait.
Az 1940-es években a világháború az ideálra is hatással volt, ami sokkal közelebb állt a hétköznapihoz, mint korábban. Illetve az attitűd is változott, kevésbé fért bele a 20-as évekre jellemző gondtalan szórakozás.
Az ötvenes évek nagy szexikonjai
Az 1950-es évekre újra visszatértek a domborulatok, a telt dekoltázs, és jött a szőke démon, Marilyn Monroe, akinek az volt a véleménye, hogy a testet nem eltakarni, hanem megmutatni kell. Ebben az időszakban olyan csillagok voltak a példaképek, mint Jayne Mansfield, Brigitte Bardot és „barnában" Sophia Loren.
Az 1960-as években a szépségideál mintha az ellentétére fordult volna, jelképe a törékeny, hosszú lábú Twiggy lett. A modell elmondása szerint ez nála genetikusan adódott, de sok olyan nő is szeretett volna ennek az ideálnak megfelelni, akinél ez nem feltétlenül volt így.
A 70-es években is maradt a vékony alkat, napbarnított bőr és a fényes, hosszú haj a nőies nőknél. Farah Fawcettet tartották a legszebbnek abban az évtizedben. Ebben az időszakban kezdett növekedni a táplálkozási zavarokkal küzdők száma.
A 80-as években jött a sportos ideál
Az 1980-as években már nem csak vékonynak, hanem kisportoltnak is kellett lennie a nagybetűs NŐNEK. Ekkor indult az aerobic őrület, amit többek között Jane Fonda neve fémjelzett. Az adatok szerint a modellek súlya ekkor 15%-kal maradt el a számukra ideális súlytól. Ebben az évtizedben indult Claudia Schiffer, Naomi Campbell és Cindy Crawford pályafutása is.
A folyamat 1990-ben folytatódott, még vékonyabb lábú és testű modellek jártak a kifutón, példaként említsük meg Kate Moss-t.
A 2000-es években egyre többet foglalkozik azzal a média, hogy miközben a világban egyre nagyobb probléma az elhízás, így az átlag nő sem egyre vékonyabb, hanem inkább teltebb, vajon mennyire lehetséges fenntartani a csontsovány ideálképet. Persze a kövérség és a gömbölyded idomok között van jó néhány fokozatbeli különbség.
A Victoria's Secret modelljeinek például újra van mellük, de továbbra is karcsúak és hosszú lábúak, napbarnított bőrrel, ameddig az UV-sugárzás lehetséges káros hatásainak „rémképe" ezt lehetővé teszi.