Akkor te is tagja vagy annak a rétegnek, amely még emlékszik arra a korszakra, amikor nem volt internet, nem fonta be a mindennapjainkat az azonnaliság érzése. Mit veszítettünk el a felgyorsult világban és mit nyertünk vele?

(fotó: flickr.com / Ron Reiring)

Nagyjából az 1985 előtt született az utolsó generáció (legalábbis a nyugati világban), amely még tudja, milyen volt a világ az internet megjelenése és robbanásszerű elterjedése előtt. 

Ezt a helyzetet járja körül Michael Harris The End of Absence: Reclaiming What We’ve Lost in a World of Constant Connection című könyve, azt próbálva feltérképezni, hogyan változtatta meg a technológia a társadalmat.

Ellentétben azonban a többi, a kérdéssel foglalkozó munkával, Michael Harris a kérdés egy érdekes vetületét vizsgálja: hogyan hatott ez a változás az 1985 előtt született emberekre.

Az Előttből az Utánba

Ők ugyanis egy kihalóban lévő faj utolsó egyedei: „Ha 1985 előtt született, akkor tudja, milyen az élet internet nélkül, és azt is, milyen vele. Akkor egyike azoknak, akik átzarándokoltak az Előttből az Utánba” - fogalmaz a szerző. 

Hogy milyen volt előtte? A választék (Magyarországon különösen) mai szemmel nézve megdöbbentően kicsi volt, legyen az szórakozás (pár tévécsatorna, nyomtatott sajtó), kommunikációs lehetőségek (telefon, levél...), vagy a nyilvánosság elérésének esélye.

Hogy egy személyes példát hozzunk, a kilencvenes évek közepén, egy hosszabb külföldi tartózkodás idején az elsődleges kommunikációs csatorna egyértelműen a levelezés volt az otthoniakkal.

Persze volt már e-mail, de csak korlátozottan és keveseket lehetett rajta elérni. Ott volt a telefon is, ahol azonban a nemzetközi tarifa igencsak drága mókának számított, így az ember csak ritka alkalmakkor vette igénybe. Még híre-hamva sem volt a Skype-nak, a Vibernek és egyéb alkalmazásoknak.

Manapság minden kérdésre két mozdulat megkeresni a választ, „guglizd meg”, ugyanakkor az információk közötti szűrés már egy bonyolultabb kérdés és másik vetület. A technológia rendelkezésre áll, ismerőseinkkel abban a pillanatban megoszthatjuk gondolatainkat, amikor megszületnek, megoszthatjuk tartózkodási helyünket és szinte bármit, hiszen ezen alapszik közösségi kultúra.

Kivételes helyzetben

Mindazonáltal a magunk részéről nem mondanánk ítéletet, sok minden jobb volt akkor, de legalább annyi minden jobb most. Az viszont biztos, hogy ennek az átmenetnek a megtapasztalása egészen kivételes helyzet és lehetőség, hiszen (állapítja meg Michael Harris) az 1985 előtt születettek azok, akik mindkét nyelvet beszélik és össze tudják kötni a két korszak szülötteit.

Ugyanakkor megfontolandó a szerző azon gondolata is, hogy mára mennyire mások határozzák meg az önazonosságunk: ha egy fotónkat a Facebookon sokan lájkolják, akkor biztosan jól nézünk ki, ha egy szövegünket sokan megosztják, akkor az biztos okosság – gondolhatjuk, és persze hatalmasat tévedünk.

Michael Harris (fotó: endofabsence.com / Hudson Hayden) 

De ezen nem érdemes szerinte keseregni, és a mai gyerekek sem rosszabbak semmivel, mint anno mi voltunk, egyszerűen csak a világ változott meg, méghozzá hihetetlen mértékben.

Lehet persze azon siránkozni, hogy mennyi időt töltünk a neten (illetve: milyen kevés az az idő, amit nem rajta töltünk), csak nem sok teteje van, hiszen ez a realitás. Az ember persze próbálja a gyerekeinek megtanítani az Előtte nyelvét, nem biztos, hogy sikerrel...

Miközben mi magunk is folyamatosan a neten lógunk, az emailjeink jönnek a telefonra, megkapjuk az üzeneteket, és ha otthon felejtjük a mobilunk, akkor úgy érezzük, mintha elvágtak volna a világtól (ezért nem is felejtjük otthon).

Új nyelv

Csak gondoljunk arra, hogy egy szülőnek, tanárnak komoly tanulási folyamat és energia befektetés a digitális fejlődéssel lépést tartani, összeállítani egy prezentációt, összerakni egy videós bemutatkozást, miközben ez a fiataloknak szinte természetesen „jön”.

Ebből az új „nyelvhasználatból” ered az is, hogy az Y és Z generáció sokkal vizuálisabb, de türelmetlenebb a szövegekkel. Egyre rövidebb szövegeket olvasunk, hamar el kell ragadni a figyelmü(n)ket ahhoz, hogy az érdeklődés megmaradjon.

Hogy van-e tanulság? Vélhetőleg a kommentekben majd az is lesz, a magunk részéről annyi, hogy egyfelől tényleg kivételezett helyzet két nyelvet beszélni, és őrizzük is meg ezt a képességet, másfelől talán az is, hogy miközben próbáljuk ésszel használni a technológiát, reménytelen harcokba nem érdemes bocsátkozni.