Egykoron az emberi teljesítőképesség csúcsát jelentette, ha valaki megmászta az Everest csúcsát. Ma már mindez a múlté: csak tavaly több mint félezer ember mondhatta el magáról, hogy feljutott a világ tetejére, a csúcs népszerűségére pedig hatalmas iparág épült.

Miközben Magyarország a Kancsendzöngán eltűnt két hegymászó, Erőss Zsolt és Kiss Péter sorsát próbálja a maga módján feldolgozni, addig egy nagynevű brit hegymászó a Mount Everest „elértéktelenedéséről" és a végletekig hajtott kihasználásáról írt.

Stephen Venables nem akárki, hiszen ő volt az első brit, aki (még 1988-ban) oxigénpalack nélkül ért fel a világ legmagasabb csúcsára. Mint írja, akkoriban ez egy hosszú tanulóidő után a hegymászókarrier csúcspontját jelentette. A következőkben az ő írásából idézünk.

„Amikor 1988-ban megmásztam a hegyet, az már a tizedik Himalája-expedícióm volt. Új úton jutottunk fel, csak a négy hegymászó, serpák és oxigénpalack nélkül. Az út volt a minden, a végkimenetel pedig megjósolhatatlan.

Ma az Everest a globális kalandturizmus legújabb divatja. Csakhogy, amiként a híres tiroli hegymászó Reinhold Messner nemrég megjegyezte, már maga a „kalandturizmus" kifejezés is sokszor egy oximoron.

A kaland ugyanis a kockázatról, a bizonytalanságról és önmagunk megfogalmazásáról szól és nem az előre kiszámítható, csomagban árult kényelemről: te fizetsz nekem 40 ezer fontot, én pedig megvalósítom az álmod.

Tavaly több mint 500 ember érte el a csúcsot. Mark Jenkins, aki a National Geographicban írt a jelenségről, úgy fogalmazott „szemét önti el a gleccsereket és az emberi ürülék piramisai mocskolják be a táborokat".

Ami viszont őt, mint tapasztalt hegymászót a legjobban elborzasztotta az a személyes felelősség totális feladása, hiszen arra kényszerítették, hogy egy emberi futószalag egyik tagja legyen, egy sorba kötve kevésbé tapasztalt emberekkel" – írja Stephen Venables.

A brit hegymászó ugyanakkor elismeri a legjobb vezetők erőfeszítéseit, miként azt is, hogy mindent megtesznek a szemét eltüntetéséért, ráadásul aligha van más választásuk, mint gyakorlatilag az alaptábortól a csúcsig fix kötéllel rögzíteni az utat.

Ami a hegyen életüket vesztők számát illeti, a Mount Everest ma már sokkal biztonságosabb hely, mint korábban.

A nagy kérdés persze az, meddig mehet ez így tovább és mit lehetne és kellene tenni a Föld eme egyedülálló pontjának a megmentése érdekében. Stephen Venables ezt a következőképpen látja:

„Egyszerű lenne csökkenteni a számokat. Egészen a 80-as évek végéig a nepáli kormány egy útvonalon egyszerre csak egy expedíciót engedélyezett a déli oldalon és a kínaiak is hasonló rendszert működtettek Tibetben. Ha ezeket a szabályokat újra életbe léptetnék, az Everest ismét békés hely lenne. Még jobb lenne az oxigénpalackok betiltása.

H.W. Tilman, a nagy felfedező, útikönyvek szerzője és az 1938-as Everest-expedíció vezetője úgy gondolta, „nyomós érv szól amellett, hogy az ember inkább egyáltalán ne másszon, mintsem hogy oxigénpalackkal tegye". Miért értéktelenítsük el a csúcsot azzal, hogy gyakorlatilag 8850 méterről 6500 méterre hozzuk le, hogy megfeleljen az emberi képességeknek? Inkább távolítsuk el azt, amit a serpák „angol levegőnek" neveznek, máris kevesebb ember lenne a csúcson.

Természetesen ez aligha fog megtörténni. Az amerikai és európai vezetők, akik a hazai hegyeikből nehezen tudnak megélni, sokkal jobb pénzt keresnek az éves Everest-szezon során. A serpák akkora összegeket kapnak, amekkorákról a legtöbb nepáli csak álmodhat. És, mivel a mászási engedély fejenként 10 ezer dollár, a katmandui kormány is zsebre vágja a magáét. Az Everest egy jólmenő vállalkozás, és ki szeretné azt feladni?

Így aztán az a gyanúm, hogy a fejőstehén (a többi csúccsal egyetemben) igazi anakronizmus marad, miközben a valódi kalandozók a saját kihívásaikat és a majdnem érintetlen helyek nyugalmát máshol keresik majd" – véli Stephen Venables.