A legszebb vasárnapi ruhájába öltözött férfi, fiatal lány a szülei között, egy kisbab három nagyobb testvére között – egy dolog köti össze őket ezeken a 19- századi fényképen: hogy mindhárman halottak. Bemutatunk egy bizarr szokást a fénykép őskorából.

A dagerrotípia 1839-es feltalálása egy addig elképzelhetetlen csodát vitt el az emberekhez: annak a lehetőségét, hogy magukat és szeretteiket úgy örökíthetik meg, ahogyan az életben valójában kinéztek.

(A dagerrotípiáról röviden csak annyit, hogy azt tíz évnyi kísérletezés után 1837-ben dolgozta ki Louis Daguerre, aki azt felajánlotta a francia kormánynak, ami életjáradék ellenében meg is vette, majd 1839. augusztus 19-én közkinccsé tette.)

Szóval a fotózás hirtelen elérhetővé vált, aminek voltak ma már morbidnak tűnő következményei is. Például az a divathullám, amely a század második felében végigsöpört Európa középosztályán és melynek lényege az volt, hogy úgy készítettek fényképet a holtakkal, mintha azok még élnének.

A post-mortem fotográfiaként ismert módszer abban a korszakban dívott, amikor igen nagy volt a gyermekhalandóság. Az elhunyt kicsiket hétköznapi környezetükben, akár a bölcsőben, vagy egy kereveten fotózták le. A felnőtt halottakat pedig gyakran székben, vagy fotelben.

Nem volt ritka az sem, hogy az elhunytat „feltámasztották", azaz úgy tettek, mintha még élne: kisminkelték, nyitott szemmel maguk közé ültették, gyakran még az arcuk is kapott némi pírt (volt, hogy a fényképet színezték meg).

A bizarr divat egészen a 20. század elejéig tartott, amikor a jóval gyorsabb és olcsóbb fénykép érkeztével már nem volt rá igény.