Legalábbis ami a népszerűséget és a klikkesedést illeti. Nem véletlen, hogy néha úgy érezheti magát az ember a munkahelyén, mintha megint a középiskolában lenne.

Ugyanazok a közösségi dinamizmusok határozzák meg a középiskolát és a munkahelyeket, csak a népszerűséget már kedvelhetőségnek (csúnya újmagyarul lájkolhatóságnak) és státusznak nevezzük egy mostani kutatás szerint. 

A kedvelhetőség az a képesség, amellyel valaki a többieket arra készteti, hogy magukat értékesnek, bevontnak és boldognak érezzék. A státusz az a képesség, hogy valaki a figyelem középpontjába kerüljön, észrevegyék, hatalmat, és befolyást szerezzen. 

Ezt a kétféle népszerűséget már a középsuliban is el tudtuk különíteni. Felnőttként ez ugyanúgy számít, mint tinikorunkban – vélte a University of North-Carolina pszichológia professzora. 

Mitch Prinstein a tiniket 5 kategóriába sorolja: az átlagos, az elfogadott, a vitakedvelő, az elhanyagolt és az elutasított csoportokba. A gyerekek 50 százaléka az átlagos kategóriába tartozik, vagyis középpályás. 

A kedvelhetőség szerepe az előléptetésekben 

Nyilván más tényezők is befolyásolják az egyes emberek előmenetelét, de ha két egyforma képességű ember közül kell választani és a felvétel, az előléptetés vagy a fizetésemelés a tét, akkor a kedvelhető előnyben van – írta a Popular: The Power of Likability in a Status-Obsessed World (kb. A népszerű. A lájkolhatóság hatalma egy státuszmegszállott világban) című könyv szerzőjeként is ismert Mitch Prinstein. 

A kedvelhetők azok, akik boldogabbak a magánéletükben, elégedettebbek a munkájukkal, kevésbé szenvednek addikcióktól, depressziótól és kevesebbet is idegeskednek, mint mások. 

Bármennyire is irigyeljük őket a sikereikért, mégsem tudjuk őket utálni. Miért? Mert megvan az a képességük, hogy mindenki értékesnek és fontosnak érezheti magát miatta és ezért az ilyen emberek a legjobbak a vezetői posztokon. 

A vitakedvelő magabiztosak 

De ott van a másik típus is, ők voltak az alfák között azok, akiktől mindenki tartott. A vitakedvelők, azok a magabiztosak, akik zaklatták a többieket, mindenkinek meglátták a gyengeségeit és nyilvánosan kifigurázták a hibáit. Státuszuk van, de senki nem nagyon kedveli őket. 

Mitch Prinstein szerint ilyen például Donald Trump, aki még a Twitter posztjait is mások gyengeségeinek kigúnyolására használja, hogy ettől ő még hatalmasabbnak, erősebbnek és hatékonyabbnak látsszon. 

Ők is gyorsan előrejutnak a hivatali hierarchiában, remekül használják a sármjukat az előmenetelükhöz és azt produkálják, ami minden vezető álma: eredményeket. De akik alattuk dolgoznak, nem érzik magukat ilyen szerencsésnek. 

Szerencsére a csapatmunkában, ami egyre nagyobb elvárás mostanában, rosszul teljesítenek. 

Az elhanyagoltak és az elutasítottak

Hogyan viselkednek felnőttként a munkahelyeken a láthatatlan és a folyton nevetségessé tett tinik? Az elhanyagoltak láthatatlanok lesznek, ami érthetően nem túl sikeres stratégia az előléptetéseknél. 

Nem építenek kapcsolatokat ezért őket helyezik át a legkönnyebben. Jól teszik, ha keresnek maguknak egy mentort, aki segít nekik, hiszen van egy nagyon jó tulajdonságuk is: nagyon jól alkalmazkodnak. 

Az elutasítottak azok, akiket a középiskolában inkább nem kedveltek. Gyenge és esetleges kapcsolati hálójuk van, nem jók az együttműködésben és a kommunikációban sem. Gyakran előfordul, hogy rosszat mondanak. De értékes munkatársak lehetnek, pontosan érzékelik mások szükségleteit, érzékenyek és együttérzők. 

„Nincs olyan alkalmazott, aki anélkül tudna emelkedni a ranglétrán, hogy a népszerűségi elvárásokhoz ne igazodna, egyetlen vezető sem tud összetartó csapatot fenntartani a népszerűség dinamikájának megértése nélkül, és minden vállalat sikere azon múlik, hogy ki tudja-e elégíteni azt az alapvető emberi ösztönünket, hogy kedveltnek, értékeltnek és bevontnak érezzük magunkat.” – foglalta össze Mitch Prinstein a tanulságokat. 

(Fotó: pixabay.com/StockSnap)