Ha valakit 23 évesen minimum 77 év börtönre ítélnek, akkor a kilátások nem túl fényesek. A férfi, akinek az esszéjéből szemezgetünk, 26 éve van magánzárkában, droggal kapcsolatos ügyben tartóztatták le, elfogásakor szökni próbált, lelőtt egy rendőrt, egy másikat pedig megsebesített.

Az elítélt William Blake arról ír, hogy bár a szakértők és kutatók gyakran megemlítik, hogy mit tehet a magányos elzárás az elmével, azonban azzal kevesebbet foglalkoznak, hogy mit tesz a lélekkel és a reményekkel. Előre bocsátjuk, hogy nem sajnáltatni akarunk egy elítéltet, aki megölt egy másik embert, csak közvetíteni a gondolatait.

Mint Blake írja, a bíró az ítélet meghozatalakor hangot adott annak a véleményének, hogy valójában a pokol örök tüzét kívánná neki, mint méltó büntetést, illetve ehhez útnak a villamosszéket. Azonban New York államban (ahol William Blake a büntetését is tölti) már 1987-ben sem volt halálbüntetés, így ezt az ítéletet nem hozhatta meg, amiről egyébként az elítélt is azt mondja, hogy mivel ok nélkül elvette egy másik ember életét, akár meg is érdemelte volna.

Akkor még ő maga sem sejtette, hogy ennél sokkal rosszabbat jelent neki az ítélet. Mint mondja, nem halt meg, ezért nem tudja az mit jelent, de úgy érzi, nem lehet nehezebb és szörnyűbb, mint amit az elmúlt 26 évben el kellett szenvednie magánzárkában.

A doboz

A rabok „a doboznak" hívják, a börtönben hivatalosan „különleges elhelyezési egységnek", a közvélemény magánzárkának. Az elítélt ebben tölti a nap 23 óráját, egy óra „rekreáció" megengedett egy betonfalakkal körülvett udvaron, ahol semmi és senki nincs.

A cellában is meg van határozva minden, ami a mindennapi életet érinti. A ruhák mennyisége (persze nem saját), tisztálkodási eszközök, az elítélt 10 könyvet vagy magazint tarthat magánál, húsz képet a szeretteiről, íróeszközöket. Nincs telefonálási lehetőség, TV vagy csomag. A bedugható fülhallgatón ugyan lehet egy TV csatornát hallgatni kép nélkül, vagy zenét, de az sem választható.

„Amit az emberek unalomnak neveznek, az nekem alighanem a lehetőségek és választások tárháza lenne, egy átlagembernek fogalma sincs arról, mi az igazi unalom" – írja Blake, aki már egy negyedszázada nem használt telefont, a 80-as években látott utoljára TV-t, és az élőlények, amik körülveszik: az egerek és a csótányok. Négy éve nem járt a különleges egységen kívül, így fát és füvet is azóta nem látott, a séták során, ha szerencsés, a betonudvarról látja az eget.

Nem fogott még kézbe mobiltelefont

A technológia hiába fejlődik, ezek a dolgok elmennek egy rab mellet. Csak a magazinok lapjain látott mobiltelefont vagy számítógépet, amit nem is tudna használni, ha oda ültetnék elé. Igazából mindegy, hogy hétfő van vagy péntek, és 1987 vagy 2012. Voltak olyan nehéz időszakok, amikor a magány szinte valami belső „lényként" manifesztálódott. Néha nagyon nehéz megőrizni a józan észt, de ami még ennél is súlyosabb, az a lélek összeomlása.

A „különleges egységben" az emberek jó része tele van dühvel és gyűlölettel, sokan órákon át ordítoznak olyan mocskos és szörnyű dolgokat, amit elképzelni is nehéz. Ezért nincs semmiféle fizikai retorzió, így a vastag rácsok mögött nyugodtan lehet üvölteni. Látni ugyan nem látják egymást a fogvatartottak, hallani viszont hallják. Amint valamelyik szomszédjuk a rácsokat veri, vagy a falakat rugdossa, vagy a szagot, amikor valaki ürülékkel teríti be a cella falait és saját magát is.

Ilyenkor Blake dühös volt a többiekre, a rendszerre, ami ilyen körülmények között tartja őt, és magára, amiért olyasmit követett el, ami ide juttatta. Ezen a helyen semmi sem szent, nincsenek belső gátlások, hiszen minden egyebet úgyis megakadályoznak a rácsok. Egy alkalommal csak hogy aludni tudjon, kiment a betonudvarra rekreációs sétára, ahol hó volt, amibe egy iglut ásott, hogy legalább egy szűk órára nyugalma legyen.

Még nem tört meg

Nagyon sokan megőrültek, öngyilkosok lettek körülötte, Blake azt írja őt belül még nem törte meg a rendszer, bár sokszor állt hozzá közel. „Ha 1987-ben tudtam volna, hogy a következő negyedszázadot magánzárkában kell eltöltenem, biztosan megöltem volna magam, akkor is, ha ez a halál hosszú és fájdalmas lett volna. Ha feldarabolnak, ha meggyújtanak, ha lelőnek, de egyik sem jön közelébe annak a horrornak, amit itt kellett átélni. Belül már több ezerszer meghaltam."

„Nyilván vannak, akik sosem bocsátanak meg, mert csak az állandó bosszú az, ami kielégítheti őket, azokért a bűnökért, amiket az itt lévők elkövettek, bárhogy bánjuk is. Azt kell mondanom, hogy a magánzárka kegyetlen, kegyetlenebb, mint bármiféle halálnem. Az én büntetésem rosszabb, mint a halálos ítélet" – fogalmaz William Blake.