A Manchester United és az angol válogatott labdarúgója egészen elképesztő évet tudhat lassan maga mögött – és nem (csak) a futballpályán. A még mindig csak 23 éves sportoló díszdoktor lett és a brit uralkodó is kitüntette, mindezt a pályán kívüli tevékenységéért.
Tanulni persze nem csak azért lehet tőle, mert a szegény, odahaza sokszor éhező gyerekeken próbál segíteni (természetesen ezért is), hanem azért, mert élő cáfolata a „futballal fekszem, kelek, azt lélegzem” mondásnak.
Ami a legérdekesebb, hogy pályán kívüli aktivitása egyáltalán nincs rossz hatással a sportteljesítményére, sőt, éppen fordítva. Mást ne mondjunk, október 28-án a Bajnokok Ligájában az előző szezon elődöntőse, a német RB Leipzig ellen csereként beállva lőtt 16 perc alatt mesterhármast.
If you can do one thing for me tonight, sign the petition ��https://t.co/FvvpO71zOv
— Marcus Rashford MBE (@MarcusRashford) October 20, 2020
It’s time we put party politics aside and worked together to find a long-term sustainable solution to child food poverty in the UK.
Implement the 3 asks.
I appreciate you all ♥️
Az vagy, amit a pályán mutatsz?
Az élsportolói lét egyik kockázata (a sok előnye mellett), hogy a személyiség eggyé válik a sportban nyújtott teljesítménnyel. Ennek egyik jellemzője, hogy az illető túlzottan elkötelezi magát a sportága mellett és ezért minden mást háttérbe szorít.
Egyfelől persze egy erős sportolói identitás elképesztő motivációkat szabadít fel, növeli a teljesítményt és hosszú távú elköteleződést jelent.
Másfelől viszont ennek megvan az a veszélye, hogy a pályán nyújtott teljesítmény túlságosan befolyásolja az önértékelést, ezzel felerősítve a hibák, vagy egy sérülés okozta válságot, nem is beszélve a visszavonulás utáni időről.
Lefelé a lejtőn
Ezért van az, hogy sok sportoló (legyen szó akár a legnagyobb sztárokról, most hirtelen például Diego Maradona vagy Paul Gascoigne jut az eszünkbe, de láttunk példát a Forma-1 vagy a boksz területéről is) a visszavonulása után egyszerűen nem találja a helyét és elindul a lejtőn.
„Kifejlődött bennem egy olyan, önkorlátozó hit, mely szerint emberként csak annyit értem, amennyit a medencében teljesítettem” – nyilatkozta például Lizzie Simmonds brit Európa-bajnok hátúszó.
Azok a sportolók, akik képesek megkülönböztetni a személyiségüket a sportolói énjüktől, akik felismerik, hogy ők is átlagemberek, akik néha sikeresek, néha elbuknak, sokkal nagyobb eséllyel teljesítenek jól nyomás alatt – írta a The Conversation elemzése.
Ugyanők jó eséllyel sokkal inkább kiegyensúlyozottan tekintenek a sportra, mert tisztában vannak vele, hogy a sport nem az élet, a siker és a kudarc nem élet-halál kérdése.
Egy összeomlás következményei
Még 2011-ben történt, hogy Rory McIlroy nyilvános összeomlást produkált a Masters sorozat egyik golfversenyén. Az akkor pályája kezdetén járó (később világelsőségig jutó) sportoló az összeomlás után a Unicef nagyköveteként ellátogatott Haitire, ahol látta, milyen borzalmas károkat okozott a 2010-es földrengés.
„Amikor az ember ellátogat egy olyan helyre, ahol több millió ember nem jut tiszta vízhez, több millió gyerek oktatáshoz, akkor belegondol, hogy ő azért idegeskedett, mert vízbe ütött egy golflabdát” – nyilatkozta később.
Nem mellesleg: a látogatás után, még abban az évben megnyert egy kiemelt jelentőségű tornát.
Visszatérve Marcus Rashfordhoz és a hozzá hasonló sportemberekhez, azt tanítják nekünk és (főleg) a többi sportolónak, hogy emberként többek, mint sportban felmutatott teljesítményük és olyasmit hagyhatnak örökül, ami túlmutat a sport kontextusán.
(Fotó: twitter.com/MarcusRashford)
A posztot a blog Facebook-oldalán kommentelhetitek.
