Metsamor városát 1969-ben alapították Örményországban. A települést egyfajta szocialista mintatelepülésként, a munkások utópiájaként, a dolgozók ideális otthonaként hozták létre a közeli atomerőmű mellett, elsőként a térségben. Története elgondolkodtató, miként jelen állapota is.
A várost (benne a munkások házait, az iskolákat, a közösségi tereket) egyedül tervezte Martin Mikaeljan építész. Az volt az elképzelés, hogy Metsamorban visszaköszön a munka és az élet összekapcsolásának modern szocialista eszményképe, ám a város sosem lehetett az, aminek megálmodták.
A természet közbeszólt
1988-ban egy pusztító földrengés után a szovjet vezetés bezáratta az atomerőművet, és aztán a Szovjetunió összeomlása miatt az építkezések is abbamaradtak.
Eredetileg úgy tervezték, hogy a város 35 ezer embernek adhat otthont, ám a rendszer hanyatlásakor mindössze 14 ezren laktak ott. Metsamor öregedni és rothadni kezdett, és lakói a maguk képére formálták át a várost.
Az atomerőművet 1995-ben nyitották meg újra, de a város népessége nem nőtt, jelenleg mintegy 10 ezerre tehető.
Utópia és összeomlás
A települése múltja és építészeti jelene lenyűgözte a jereváni kutatót és építészt, Sarhat Petroszjant, valamint a Budapesten élő művészt, Katharina Roterst, akik dokumentálni kezdték a szovjet modernizmust a városban két éven át. Munkájukat az Utópia és összeomlás című kötetben mutatták be.
„Minden 2007-ben kezdődött. Amikor először jártam a városban, mesés mintákkal, fantasztikus építészettel és tájjal szembesültem. 2012-ben vagy 2013-ben döntöttünk úgy, hogy mélyebbre ásunk, és elindítottuk ezt a projektet. Különböző perspektívákból tanulmányoztuk Metsamort” – mondta a kezdetekről Sarhat Petroszjan.
Társa Jerevánban tanított, és a szovjet modern építészet fotózásáról tartott workshopot, amelyhez építészt keresett – így találkozott Sarhat Petroszjannal.
Nem az emberek voltak a központban
„A legnehezebb az egyensúly megtalálása volt. Nem egy fotóalbumot akartunk készíteni, amelyben az építészet csak a melléklet, és nem is tankönyvet akartunk az építészetről” – emlékezett vissza a kihívásra Katharina Roters.
A képek főleg az építészeti struktúrákról szólnak, de néhányon emberek nyomai is megjelennek, hétköznapi környezetben, például a száradó, kiteregetett ruhákkal.
Katharina Roters azt mondta, nem az emberek fotózására fókuszált, hiszen a képek nem az emberekről, hanem az építészetről szólnak, ám az emberek használják ezt, ott hagyják a nyomukat a falakon, megváltoztatják az épületeket.
„Nem az ott élő emberek voltak a középpontban, hanem inkább az építészet mintáit akartam felfedezni, a formákat, alakokat, és azt, hogyan használják őket az emberek, milyen jelet hagynak magunk után, mennyire változtatják meg az építészetet” – fejtette ki a Smithsonian magazinnak.
Változatos egység
Katharina Roters érdekes változásokat figyelt meg. A mostani lakók mindent átalakítottak a korábbiakhoz képest és mindenki másként, ezért a város érdekes képet mutat. Mindenki másféle függönyt vagy festéket használ. Így az épületek egységesek, de minden egyes erkély, ablak és bejárat eltérő.
A fotóst személyesen is megérintette, amit tapasztalt: „Ott maradtam, ott aludtam, megérintett, amit látok, így ezt az érzést vissza tudtam adni a fotókon. Ez egy nagyon intenzív folyamat volt”.
„Párbeszédet akartunk, megmutatni ezt a helyet különböző szűrőkön át, és aztán egyben is. Be akartuk mutatni ezt a szovjet várost az emberi oldalról is, valamint az épületekre felhívni a figyelmet esztétikai szempontból, és új életet adni nekik. Azt is meg akartuk mutatni, hogy az itt élő emberek értékesek, az életünk időkeretét képviselik, és ezt fent is kell tartanunk” – árulta el Sarhat Petroszjan, mit tanult a munka során az örmény városban.