Kívül tágasabb

Egy meló, amin csak bukni lehet

2016.10.05. 07:35, Kívül tágasabb ,

Amerikai alelnöknek lenni jól hangzó, de valójában rémes munka. Ennél rosszabb már csak az, amikor valaki alelnökjelölt. Mindez arról jutott eszünkbe, hogy helyi idő szerint kedd este lezajlott az amerikai elnökválasztási kampány első és egyetlen alelnökjelölt-vitája a republikánus Mike Pence és a demokrata Tim Kaine között. Ennek örömére jöjjön egy kis történelmi áttekintés arról, valójában miért is rémes munka az amerikai alelnökjelöltség.

egyesult_allamok_alelnoki_vita_2016.jpgMike Pence és Tim Kaine éjszakai vitája

„Egy vödör meleg pisát sem ér” – így jellemezte az alelnökséget John „Kaktusz Jack” Nance Garner, aki igazán tudhatta, mit beszél, hiszen maga is betöltötte ezt a pozíciót Franklin D. Roosevelt alatt 1933 és 1941 között.

„Hazám a maga bölcsességében megalkotta számomra a létező legjelentéktelenebb hivatalt, amit emberi elme kitalálni képes, és ami egyáltalán elképzelhető” – ezek pedig az első alelnök, John Adams szavai.

A probléma az alelnökséggel az, hogy igazi parkolópálya, ahonnan csak nagyon ritkán van visszatérés (most hirtelen az idősebb George Bush jut eszünkbe, aki egy ciklusra Ronald Reagan után elnökké tudott előlépni), mert az ember politikusként teljesen jelentéktelenné válik, és elveszíti saját hangját.

Ennél már csak az alelnökjelöltség rosszabb, mert ezen szinte csak bukni lehet, mint azt a történelem számtalan esetben bizonyította már. A Washington Post nagyszerű összeállításában jó sok példát felhoz erre, ezek közül emeltünk ki pár érdekesebbet.

Alelnökjelölti vita egyébként nem is olyan régen van, az elsőt éppen 40 évvel ezelőtt, 1976-ban (október 15.-én egészen pontosan) rendezték a republikánus Bob Dole és a demokrata Walter Mondale részvételével.

Mivel nem tartozik szorosan ide, ezért csak annyit jegyeznénk meg, hogy ezek voltak azok az évek, amikor megnőtt az alelnök szerepe, elsősorban John Kennedy halála, és Richard Nixon lemondása miatt kiderült, hogy azért nem teljesen mindegy, ki áll az elnök mögött.

Visszatérve magára a pozícióra, azzal bizony több probléma is akad. Az egyik, hogy míg az elnökjelöltnek rengeteg ideje (egy vagy akár több éve) van a felkészülésre, addig a második számú indulónak jó esetben is csak pár hónapja, ami csodálatos táptalaj a legendás bukfenceknek.

A másik, hogy sok esetben olyan dolgok mellett kell kiállni, amiben nem feltétlenül hisz az illető, ám az elnökjelöltet minden esetben meg kell védenie. Végül az alelnökjelöltség vagy egy veteráné lesz, aki stabilitást és erőt hoz a felállásba, vagy egy új, friss arcé, akiben simán benne van a bukás lehetősége.

Az egész a kiválasztási folyamattal indul, amiről Joe Lieberman (aki 2000-ben a demokrata Al Gore párja volt) azt mondta, olyan, mint „egy érzéstelenítés nélküli orvosi beavatkozás”.

De lássuk az ígért történelmi példákat!

18 nap

Még 1972-ben történt, hogy a demokrata George McGovern Thomas Eagleton szenátort választotta maga mellé alelnökjelöltnek. Nem volt egy túl jó döntés, hiszen elég gyorsan kiderült, hogy a Missouri államból származó politikus korábban háromszor is kórházba került depresszió miatt és elektrosokkos kezelést is kapott. Nem csoda, hogy amint ez bekerült a hírekbe, a politikusnak annyi volt, olyannyira, hogy amikor 2007-ben, 77 éves korában meghalt, a New York Times ezt emelte ki róla szóló cikkének címében.

„Kérek egy Courvoisiert!”

A jelek szerint George McGovernnek nem tartozott az erősségei közé a megfelelő politikai partner kiválasztása, noha úgy tűnt, Thomas Eagleton után biztosra megy, amikor a Kennedy-klánhoz tartozó Sargent Shriver mellett tette le a voksát. Elvileg a férfi pedigréje példás volt: a Békehadtest alapítója, korábbi párizsi nagykövet. Akadt vele viszont egy probléma: korábban még soha semmilyen választott pozícióért nem indult. Így történhetett, hogy amikor a kampány során ellátogatott az ohiói Youngstown egyik kocsmájába az acélmunkások közé, amíg azok Budweisert és egyéb olcsó helyi söröket ittak, Sargent Shriver intette a csaposnak: „Kérek egy Courvoisiert!”.

Egy rossz mondat és vége

Az is előfordul, hogy a jelölt ugyan rendben van, ám a családja már kevésbé. (Erről Sarah Palin hosszan tudna mesélni, 2008-ban emlékezetes módon a teljes amerikai és világsajtó felkapta 17 éves lánya várandósságát.)

Az első nő, aki a két nagy párt valamelyikénél az alelnökjelöltségi vitte, Geraldine Ferraro volt 1984-ben. Őt az sodorta bajba, hogy férje nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni adópapírjait. Amikor a riporterek rákérdeztek, a demokrata politikus viccel próbálta elütni a dolgot: „Akik olasz férfihoz mentek hozzá, tudják, milyen ez” – mondta, és ezzel a mondattal gyakorlatilag ki is nyírta a kampányát.

„Szenátor, maga nem Jack Kennedy!”

Végül térjünk rá a tévés vitákra, melyek azért távolról sem váltanak ki akkora érdeklődést, mint az elnökjelöltek összecsapásai. Itt is igaz az, amit az elején írtunk: szinte lehetetlen jól kijönni a buliból, ellenben nagyon nagyot lehet bukni – főleg, hogy a legtöbben, akik nézik, csak ezért nézik.

Még 1988-ban történt, hogy az akkor 41 éves republikánus Dan Quayle és csapata erősen rágyúrt a Kennedy-mítoszra és úgy próbálták meg beállítani a kétségtelenül jóképű és fiús külsejű politikust, mint a következő JFK-t. (Annak ellenére, hogy Kennedy demokrata volt.)

Amikor eljött a vita ideje, Dan Quayle-lel szemben ott állt a veterán Lloyd Bentsen, és bár Dan Quayle-t tanácsadói óvták attól, hogy a tévés vitában felhozza Kennedyt, ő mégsem tudta megállni. Rá is fázott.

„Szenátor, én szolgáltam Jack Kennedyvel. Ismertem Jack Kennedyt. Jack Kennedy a barátom volt. Szenátor, maga nem Jack Kennedy” – intézte el Lloyd Bentsen riválisát a vitában, az már más kérdés, hogy ezzel együtt is George Bush lett az elnök, így aztán Dan Quayle négy évig megtapasztalhatta az alelnöki lét minden szépségét.

1992-ben is jelölt volt, de akkor ugye a demokrata Bill Clinton nyert, míg 2000-ben megpróbálkozott az elnökjelöltséggel, ám végül a fiatalabb Bush javára visszalépett. Ami viszont leginkább megmaradt róla az emberek emlékezetében, az az, ahogyan Llyod Bentsen a televíziós vitán földbe döngöli.

„Ki vagyok én, és mit keresek itt?”

Aztán akadnak egészen érdekes helyzetek is. Ilyen volt az, amikor 1992-ben a már visszavonult James Stockdale admirális elvállalta a függetlenként induló (és ebbéli minőségében a mai napig talán legsikeresebb elnökjelölt) Ross Perot mellett az alelnökjelölti posztot. Egyetlen feltétele volt, hogy nem akar alelnök lenni, tehát időben átadja a helyét másnak.

Viszont nem szállt ki időben, így aztán egy héttel a tévés vita előtt lett világos számára, hogy az még rá vár. Nem csoda, hogy jól láthatóan izgult és ideges volt, amin nem sokat segített legendássá lett, önironikusnak szánt nyitómondata: „Ki vagyok én, és mit keresek itt?”.

Természetesen amikor 2005-ben, 82 éves korában elhunyt, minden róla szóló cikk megemlékezett erről.

Látszik tehát, hogy az alelnökjelöltség minden, csak nem diadalmenet, és még ha sikerrel jár is a páros, az alelnökre utána évekig a politikai süllyesztő vár.

Persze még mindig jobb, mint a futószalag mellett állni, vagy bányászként dolgozni…

Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és a Twitter-en!
Címkék: Egyesült Államok

Kívül tágasabb

A világ érdekes. Ha érdekel, mi történik a világban körülötted, akkor itt a helyed!

Hirdetés

Utolsó kommentek

Innen szemezgetünk

  • BBC News
  • Telegraph.co.uk
  • the Guardian
  • The Independent
  • MailOnline
  • CNN
  • The New York Times
  • POLITICO
  • The Huffington Post
  • Gawker
  • Vanity Fair
  • New York Post
  • Drudge Report
  • EL PAÍS
  • Chinadaily US Edition
  • elmundo.es