Aligha túlzunk, ha azt állítjuk, a 80-as évek egyik legnagyobb bálványa volt Katarina Witt. Az NDK-s műkorcsolyázónő nem csak a szocialista tábor férfiainak (és kamaszodó fiúinak) álmaiban szerepelt, de világszerte rendkívül népszerű volt. A még mindig csak 46 éves (és még mindig gyönyörű) Witt manapság produkciós irodát működtet és televíziós műsorokban (például a brit Dancing on Ice-ban) zsűrizik. Utóbbi apropóból készített vele interjút a The Daily Telegraph, ebből közlünk részleteket.
Hogyan befolyásolta gyerekkora a munkához való viszonyát?
Anyukám kórházi fizioterapeuta, apukám pedig gazdálkodó volt. Rengeteg áldozatot hoztak értem, időben és erőfeszítésben is. Heti hat napot edzettem, így aztán soha nem tehették meg, hogy péntek este beültek volna a kocsiba, hogy meglátogassák a barátaikat vagy a családtagokat és csak vasárnap jöjjenek haza. Soha nem jutott idejük magukra, mert mindig edzettem, edzettem, edzettem.
A szülei tehát nagyon keményen dolgoztak. Ez átragadt önre?
Az NDK-ban a műkorcsolyázás tisztán amatőr sport volt. Még ma sem gondolom azt, hogy az hozná ki a legjobb teljesítményt az emberből, ha egy csekket lát lebegni a szeme előtt. Hiszek abban, hogy a győzelem ennél többet jelent. Magától értetődő volt a hajnali 6-kor kelés, aztán az iskola, az edzés, majd az este 7 órai hazaérés, a házi feladat elkészítése, és végül a lefekvés.
Az NDK-ben nőtt fel a hidegháború idején. Mennyire volt érezhető a nélkülözés?
Szerencsére a sportágamat nagyon támogatták az NDK-ban, én pedig sportolóként meg tudtam valósítani az álmaimat. Amikor elérsz egy bizonyos szintet, burokba kerülsz, és semmi másra nem tudsz gondolni, másról sem álmodsz, minden levegővételeddel arra törekszel, hogy a legjobb legyél a világon. Nagyon hálás voltam, mert ha mondjuk Angliában éltünk volna, aligha engedhettük volna meg magunknak a korcsolyákat, a ruhákat, és a koreográfiát, míg Kelet-Németországban a sport ingyenes volt.
Tinédzserként voltam olyan szerencsés, hogy utazhattam, és láthattam, hogy más országok mennyivel színesebbek voltak, hogy mennyivel nagyobb választék volt a boltokban, de azért én mindig haza akartam térni a családomhoz.
Akadt olyan nehezebb időszak az életében, amikor azon kellett aggódnia, hogyan fizeti ki a számlákat?
Szerencsére soha. Sokáig a szüleimmel éltem, ahol persze mindent elrendeztek körülöttem. Még csak 19 éves voltam, amikor az első lakásomat kibérelhettem, ami akkor az NDK-ban nagyon korainak és szokatlannak számított. Egészen 22 éves koromig amatőrként versenyeztem, aztán profinak álltam, szóval mindig a korcsolyázásból éltem. Aztán saját produkciós céget hoztam létre, különböző showkat segítettem létrehozni, könyveket, cikkeket írtam, de valahogy mindig a kreativitásommal kerestem meg a pénzt.
A Time magazin „a szocializmus legszebb arcának” választotta. Ez segítette, vagy hátráltatta a karrierjét?
Nagyon kedves dolognak tartottam, mert akkoriban a keleti blokk sportolóit általában gépekként ábrázolták, ami nem volt igaz. Az NDK-s sportolók nem beszélhettek a nyugati újságírókkal, így aztán sok mítosz terjengett. A mai sportolók sokkal színesebbek, de az én időmben ez másképp volt. Segített-e? Természetesen, ugyanakkor remélem, annak is szólt, ahogyan az emberekkel bántam és amilyen hatást gyakoroltam a műkorcsolyázásra.
Pályafutása során kétszer nyert olimpiát, négyszer világ- és hatszor Európa-bajnokságot, modellt állt a Playboy amerikai kiadásának, dolgozott producerként, szerzőként, televíziós vetélkedőben zsűrizik. Mindig előre megtervezte karrierje lépcsőfokait, vagy egyszerűen csak jöttek a lehetőségek?
Soha nem terveztem előre, a sportkarrieremben évről évre léptem előre. Először Európa-bajnok akartam lenni (ez 1983-ban, Dortmundban sikerült először – KT), aztán világ- (1984, Ottawa az első – KT), végül olimpiai bajnok (1984, Szarajevó – KT). Amikor az meglett, akkor vagy azt mondja az ember, hogy „kész, ennyi volt”, vagy megy tovább, újabb csúcsokat dönteni. Én a sport mellett döntöttem, mert imádtam. Az 1988-as olimpiát követően (Calgaryban nyerte második aranyát – KT) profinak álltam, de ebben a sportágban nem lehet öt évre előre tervezni. Minőségi munkát akartam végezni, hogy sokáig csinálhassam. Szinte semmit nem kapsz meg ezüsttálcán. Keményen meg kell dolgozni érte.
1998-ban modellkedett a Playboynak, és az lett a magazin történetének második utolsó darabig elfogyott kiadása (az első 1953-ban volt, Marilyn Monroe-val a címlapon). Nehéz döntés volt?
Nem, jó pillanatban érkezett. Vannak, akik a karrierjük érdekében vállalják be a Playboyt, ám én akkor voltam a csúcson. Én voltam a világ legsikeresebb műkorcsolyázója, több mint 60 amerikai nagyvárost érintő turnén vettem részt és magánrepülőn utaztam. Akkor forgattam a Ronint Robert de Niróval. Hihetetlen év volt, és amikor megjött a Playboy ajánlata, arra gondoltam: „Miért ne?”. Tíz évig visszautasítottam az ajánlatot, de ekkor például én választhattam ki a fotóst, a helyszínt és azt is, hogyan nézzenek ki végül a képek.
Anyagilag nagyon jó ajánlat volt?
Persze, de nem ezért csináltam. Tíz év műkorcsolyázás után úgy éreztem, beleragadtam a kedves, aranyos jéghercegnő szerepébe. Meg akartam változtatni az emberekben rólam kialakult képet, fontos volt, hogy a képek érzékiek legyenek, ezért természetes környezetet, tengerpartot, vizet választottam, ahol teljesen természetes, ha az ember meztelen, ezért nem valami provokatív, szexi alsóneműben fehérneműben pózoltam. Működött, és számomra az volt a legnagyobb bók, hogy több nő vette meg a magazint, mint férfi.
