A maguk idejében úgy tűnt, akár korszakos sztárok is lehetnek. Aztán amilyen magasra jutottak, olyan gyorsan jött a szakadék is: egyik nap még megállás nélkül csörgött a telefonjuk és jobbnál jobb ajánlatokkal ostromolták őket, magazinok millióit adták el velük a címlapon, majd némi túlzással egyik napról a másikra minden összeomlott körülöttük.

A miértekre nincs egységes válasz: van, aki rossz szerepeket fogadott el, van, akiről elterjedt, hogy nehéz vele dolgozni, és van olyan is, akinek egyszerűen nem volt szerencséje. Tíz férfi, aki a csúcson járt és a mélybe zuhant.

Mark Hamill

Erős kezdés, nem igaz? Mark Hamill (a fenti képen) az elfeledett szupersztárok prototípusa: egy, a mozit mindörökre megváltoztató trilógia főszereplőjéből jutott el mondjuk az első magyar 3D-s sci-fiig, a Thelomerisig (mielőtt félreértés lenne, egyáltalán nem szeretnénk sem lenézni, sem bántani az alkotókat, de azért abban ugye nincs vita, hogy Luke Skywalker szerepe a Star Wars trilógiában más kategória?).

Mark Hamill tragédiája, hogy soha nem tudta levetkőzni Luke Skywalker szerepét, és Hollywood sem akarta igazán, hogy ez megtörténjen. Így maradtak a kisebb szerepek, hangjának kölcsönzése különböző animációs filmekhez, számítógépes játékokhoz – de az igazán nagy második dobás elmaradt.

Steve Guttenberg

Bár Steve Guttenberggel rendszeresen találkozunk a magyar csatornákon, ez csak a Rendőrakadémia-sorozat sikerét jelzi, nem pedig a színész káprázatos karrierjét. Pedig ő volt a nyolcvanas évek egyik nagy komikus sztárja, a már említett Rendőrakadémián kívül olyan filmekkel, mint a Selyemgubó vagy a Rövidzárlat – ezek valóban vicces filmek voltak emlékeink szerint. Ennek ellenére Hollywood minden látható ok nélkül egyik pillanatról a másikra dobta Guttenberget.

Így aztán a 90-es években már nem nagyon láthattuk filmen, színházi szerepekre koncentrált, és az új évezredre már csak emlék az egykori csillogás.

Orson Welles

Bármennyire meglepő lehet, az Aranypolgárt színészként, forgatókönyvíróként, rendezőként és producerként jegyző Orson Welles messze nem futotta be azt a karriert, amit a különböző szavazásokon rendszeresen minden idők egyik legjobb filmjeként jegyzett alkotás nyomán befuthatott volna.

Ennek elsősorban Orson Welles önfejűsége volt az oka, és bár még ért el komoly sikereket (ilyen volt például az 1958-as A gonosz érintése), az igazi nagy áttörés ekkor már elkerülte. 1985-ös halálakor már az egyik sörgyár szóvivője volt.

Michael Keaton

Michael Keaton tragédiáját élete egyik nagy sikere okozta, jelesül, hogy eljátszhatta Batman figuráját. Iszonyatos pech, hogy ugyanabban a filmben Jack Nicholson volt Joker, aki nemes egyszerűséggel mindenkit lejátszott a színről.

Michael Keaton karrierje soha nem tért már magához, annak ellenére sem, hogy három évvel később, 1992-ben még egy Batman-filmben (Batman visszatér) bizonyíthatott. Nem volt rossz, de már nem tudta megállítani a zuhanást. Annak ellenére sem, hogy a 90-es évek vége felé még szerepet kapott a Jackie Brownban és a Mint a kámforban is.

Mr T.

A 80-as évek egyik sorozatsztárja oly sok kollégájához hasonlóan szakmailag nem élte túl, amikor a neki hírnevet hozó széria, A szupercsapat 1987-ben véget ért. Gyakorlatilag teljesen eltűnt a képernyőkről, hacsak nem számítjuk a különböző reklámokat.

Rick Moranis

Rick Moranist sosem fenyegette az a veszély, hogy mondjuk Marlon Brando vagy Al Pacino nyomdokaiba lép, de az vitathatatlan, hogy a 80-as évek második felének meghatározó komikusa volt.

1984 és 89 között olyan filmekben szerepelt, mint a Szellemirtók, az Űrgolyhók, vagy a Drágám, a kölykök összementek (utóbbiból ugye több része is készült, bocsássa ezt meg az alkotóknak az, akinek ezt meg kell bocsátani). Művészi önkifejezésről nyilván nincs szó, kasszasikerekről annál inkább.

Aztán a 90-es évek közepén mintha ollóval vágták volna el, vége szakadt a sikereknek. Miért? Gyakorlatilag senki sem tudja. Alighanem az általa képviselt humor ment ki a divatból és már nem jött be az ezredforduló közönségének. Nem csoda, hogy 1997-ben teljesen visszavonult a színészkedéstől, az egyetlen kivételt a Mackótestvér jelentette, a filmeknek a hangját kölcsönözte.

Corey Feldman

Íme, a 90-es évek újabb áldozata. Pedig Corey Feldman a megelőző évtized nagy ígérete volt, aki komoly filmekben (Állj mellém!, Az elveszett fiúk vagy éppen a Kincsvadászok) is megmutatta tehetségét.

Őt is utolérte azonban a gyereksztárok sorsa: felnőtt, rátalált a drogokra és 1989-ben, az Ami sok, az sokk (a magyar cím külön minősíthetetlen) után karrierje bukófordulót vett és semmi perc alatt elsüllyedt. Maradtak a nagyon sokadrangú rémes vackok.

Manapság a Truth Movement nevű banda énekese.

George Lazenby

1969-ben egy jóformán ismeretlen ausztrál színészt kértek fel minden idők egyik legsikeresebb mozis sorozatának főszerepére, bizonyos Sean Connery után. A 007 – Őfelsége titkosszolgálatában annak rendje s módja szerint el is készült, mi több, nem is lett rossz és Lazenby sem okozott csalódást.

Hogy akkor miért nem követte folytatás? Nos, a színész ügynöke nemes egyszerűséggel azt tanácsolta, ne vállaljon több Bond-szerepet, mert a franchisenak egyszerűen nincs jövője. Ő pedig hallgatott rá.

George Lazenbynek pedig maradt a 90-es években még hat (!) Emanuelle-film, az egyetlen Bond-szerephez kapcsolódó meghívások. Aligha tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy 40 évvel ezelőtti ügynöke nem tartozik a kedvencei közé…

Val Kilmer

Az 1986-os Top Gun nem csupán Tom Cruise karrierjét lőtte az egekbe, hanem Val Kilmerét is. Hollywoodi szívtipró lett, amit csak tovább fokozott az olyan filmekkel, mint a Doors, a Mindörökké Batman, a Szemtől szemben (ahol nem maradt szégyenben az Al Pacino, Robert De Niro páros oldalán sem) vagy az Angyal.

Aztán az ezredforduló környékén eltört valami, és onnan kezdve karrierje pillanatok alatt szétesett. Ennek legszebb példája a Knight Rider 2009-es újrafeldolgozása – egykor biztos befutó lett volna a korábban David Hasselhoff által megformált Michael Knight szerepére, ám most már csak KITT-nek kölcsönözte a hangját Azért az nem ugyanaz…

Cuba Gooding Jr.

Íme, az ezredforduló egy újabb áldozata. Az 1996-os Jerry Maguire-ben nyújtott alakításáért Oscar-díjat nyert színész karrierjét pár rossz döntés (ott van például az Üldözési mánia című vígjáték, hogy mást ne mondjunk) tette taccsra, számát pedig törölte sok hollywoodi producer és ügynök telefonjából.

2007-ben egy ideig úgy tűnt, meg lehet neki a nagy visszatérés, legalábbis az Amerikai gengszterben nagyot alakított, de az önsorsrontás a jelek szerint egyik fő jellemzője, hiszen utána olyan filmet vállalt be, mint az Oviapu 2. – csak ő tudja, miért…

Nyilván lehetne még sorolni az elfeledett egykori sztárokat, férfiakat, nőket egyaránt, ha van kedvetek, tegyétek meg - hátha kikerekedik belőle egy újabb poszt.