Sok mindent leírtak az elmúlt napokban Szingapúrról annak legendás vezetője, Li Kuan Ju halála kapcsán. A városállam sok mindenről híres, például a tisztaságról és a rendről, no és arról, hogy sokáig be volt tiltva a rágózás. De miért?

Az éppen egy hete, hétfőn 91 éves korában elhunyt Li Kuan Ju egyebek mellett arról volt híres, hogy egy kis kikötőből világszinten is kiemelkedő jelentőségű kereskedelmi központot faragott.

A politikus mániái közé tartozott a tisztaság és a jómodor is, ennek egyik legendás szélsősége a rágógumi betiltása volt. (Emellett a szemetelés, a graffiti, a köpködés betiltása is hasonló intézkedés volt, és ha ez nem lenne elég, törvény kötelezi a szingapúriakat a nyilvános WC lehúzására is.)

Amikor 1992-ben Szingarpúrban betiltották a rágózást, a világ egyik fele nevetett, a másik fele hitetetlenkedett (és nyilván akadtak olyanok is, akik hitetlenkedve nevettek).

Li Kuan Ju később meg is jegyezte az amerikai íróval, Tom Plate-tel folytatott beszélgetései során, hogy abban az időszakban jóformán semmi másról nem akartak vele beszélni a külföldi újságírók, mint erről a törvényről (és a botütésről, mint a legális büntetés egyik formájáról).

Hogyan jutottak el a rágó betiltásáig?

Amikor Szingapúr 1965-ben független lett, Li Kuan Ju, az állam első miniszterelnöke előállt egy elképzeléssel arról, hogyan lehetne a minimális természeti kinccsel rendelkező kicsiny országot felfuttatni. Azt találta ki, hogy Szingapúrból „egy első világbéli oázis lesz a harmadik világban”.

Az elképzelést tett követte – emlékeztet a BBC -, és Szingapúr hamarosan bőven maga mögött hagyta regionális vetélytársait, legalábbis ami a tisztaságot, az infrastruktúrát és a hatékony közlekedési rendszert illeti.

A Cambridge-ben egyetemet végzett Li Kuan Ju tökéletességre törekedett, márpedig a rágógumi minden volt, csak az nem: az eldobált, megrágott darabok csak bosszúságot okoztak akár az utcán, akár a tömegközlekedési eszközökön, utóbbiakon ráadásul akadtak, akik képesek voltak az ajtóra ragasztani, akadályozva annak működését (ezt nem mi találtuk ki, ez volt a betiltás melletti egyik érv).

…és akkor jöttek az amerikaiak

A tiltás nem volt teljes körű, személyes használatra mindig is lehetett kisebb mennyiséget bevinni Szingapúrba, ám a nagyobb mennyiséget már tiltották (kíváncsiak lennénk, vajon elárasztották-e a városállamot a rágódílerek…).

Újabb enyhítésként 2004 óta a gyógyszerészek és a fogorvosok kiadhatnak „terápiás” rágót, ám csak receptre. Talán nem meglepő, de ezt az enyhítést az amerikaiak érték el a kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodás aláírásakor.

Ugyanakkor még ma is komoly büntetés vár arra, aki a rágót csak úgy kiköpi és szemétként maga mögött hagyja. Ami tulajdonképpen szerény véleményünk szerint nem is baj...