A világ egyik utolsó sztálinista diktatúrájának szokás nevezni Észak-Koreát, és persze a sztálinista jelzőn ugyan lehet vitatkozni, ám a diktatúrán aligha. Diktatúrákra jellemző módon a phenjani vezetés is rendkívül vigyáz arra, milyen képet sugároz magára a külvilág felé, így aztán igen ritka az, ha a hétköznapi élet nem megkoreografált képein keresztül bepillanthatunk az észak-koreaiak mindennapjaiba. Mint például most.
Észak-Koreából szinte lehetetlen kijutni – és ennél talán csak bejutni nehezebb. Ugyan alkalmanként szerveznek turistautakat (hatalmas élmény volt látni az Üdvözöljük Észak-Koreában című cseh dokumentumfilmet, amely egy ilyen csoport útját mutatta be), ám ilyenkor is az utolsó mozdulatig megtervezett programokról van szó, azaz a hétköznapokról csak egy-egy elkapott pillanat erejéig értesülhetünk.
Éppen ezért hihetetlenül izgalmasak a díjnyertes fotós, David Guttenfelder képei, aki szakmájából adódóan (az Associated Press fotósa, az amerikai hírügynökség idén januárban nyithatott irodát Phenjanban) több-kevesebb rendszerességgel fordul meg az országban.
Mint azt a brit Daily Mailben írta, még az ő Észak-Koreára nyíló ablaka is a legtöbbször szó szerint ablak: egy vonaté, egy autóé, egy hotelszobáé – ezeken keresztül tud egy-egy képet elkészíteni a rendszer vezetői által legszívesebben eltitkolt hétköznapokról.
„Áprilisban egy nemzetközi újságírócsoport tagjaként vonaton vittek el az év első, kudarcba fulladt rakétafellövésének színhelyére. A kommunista vezetőség makulátlanul tiszta vonatán utaztunk, és én arra próbáltam meg kihasználni az ötórás utat, hogy a nagy, tiszta ablakon kileskelődve megpróbáljam befogadni a korábban alig pár külföldi számára látható vidéki tájat" – írja David Guttenfelder, aki 2000 óta 17 alkalommal járt Észak-Koreában, ebből idén hatszor.
Az idő múltával a külföldiek mellé kirendelt „kísérők" (magyarul: titkosszolgálati emberek) ugyan maradtak, ám valamivel több lehetőség mutatkozott a sok esetben díszletként is működő főváros, Phenjan elhagyására és arra, hogy kapcsolatba lépjen a vidéken élő emberekkel – akik persze tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy folyamatosan figyelik őket...
„Fotóimon megpróbálom megtartani a személyes nézőpontot, a kritikus hozzáállást és a néha kicsit talán furcsa, néha pedig melankolikus szemszöget. Célom az, hogy kinyissam az ablakot egy nagyon félreismert és az idegenek által ritkán látott világra" – vallja.