Van egy városrész, ahol minden gyerek ismer valakit, akit az elmúlt évek bandaháborúiban gyilkoltak meg, és szinte mindenkinek van olyan rokona, vagy barátja, aki valamelyik bandának a tagja.

Guatemalavárosról viszonylag keveset hallunk Magyarországon, ami nem csoda, hiszen messze van, és sokak számára talán nem is olyan érdekes. Pedig a 15,5 milliós Guatemala 2,1 (elővárosokkal együtt 4,5) milliós fővárosában egészen rémes dolgok történnek.

A helyzet megértéséhez pár szóban érdemes vázolni az elmúlt évtizedek eseményeit. Az 1970-es évektől ugyanis milliószám vándoroltak a nagyvárosba vidékről az elszegényedett emberek, hatalmas nyomás alá helyezve ezzel Guatemalaváros infrastruktúráját.

Nem is nagyon tudtak a mai napig megbirkózni vele, állandóak a dugók, egyes kerületekben a tiszta ivóvíz csak álom, és a rengeteg, egy helyre zsúfolt ember miatt a bűnözés is hatalmas.

„Guatemalaváros északi részein minden iskolásgyerek ismert valakit, akit tavaly, vagy legalábbis az elmúlt években gyilkoltak meg. Mindenkinek van barátja vagy családtagja a két nagy banda, az MS-13 vagy a Calle 18 valamelyikében. Mindenki ismer valakit, aki emiatt börtönben ül” – mesélte Souvid Datta.

A fotóst elsősorban nem a mindennapi gyilkosságok érdeklik, sokkal inkább a hétköznapok ritmusát szeretné megragadni a legerőszakosabb kerületekben is. Miközben tavaly nyáron Irakban dolgozott, öt hetet eltöltött Guatemala (a gyilkosságok számát tekintve a világon TOP3-ban lévő) fővárosában is, és mint mondja, a két tapasztalat nem sokban különbözött egymástól.

Az éjszakákat azért egy biztonságosabb városrészben töltötte, de napközben a sokak által csak „vörös zónaként” ismert északi kerületekben volt, ahol a helyiekkel próbált kapcsolatot teremteni.

„Vannak, akik sokkal részletesebben mutatták be a városi erőszakot, de engem sokkal jobban érdekelt az a pszichológiai valóság, amiben a helyiek élnek” – fogalmazott Souvid Datta.

Az egyik fő témája a gyerekek voltak, akik közül sokaknak nincs más lehetősége, mint csatlakozni valamelyik bandához és belecsúszni az ember-, és a kábítószer-kereskedelem, valamint a bérgyilkosságok mocsarába.

Az elszegényedett közösségekben a jelek szerint a gyerekeknek nem sok lehetőségük van a sorsuk alakítására, bár Souvid Datta találkozott azért olyanokkal, akik megpróbáltak segíteni rajtuk, például az oktatás terén.

És hát persze ott voltak a nagy emberi drámák, mert egy idő után a helyiek megnyíltak előtte, és meséltek – nem ritkán hátborzongató történeteket. Mint amilyen például azé a férfié, akinek a felesége az egyik helyi iskola igazgatónője volt, aki egész életét a szegény, hátrányos helyzetű gyerekek felemelésének szentelte, és akit végül az egyik diákja ölt meg.

(Fotó: souvid.org)