Marie McCreadie-vel 13 éves korában olyan dolog történt, ami megváltoztatta az életét. Az ausztrál nő tinédzserként hirtelen megnémult. Az esetre az orvosok sem találtak magyarázatot. Korábbi betegségére a gégegyulladással járó hörghurutra gyanakodtak, de a hangja azt követően sem tért vissza, hogy ebből kigyógyult.

Volt, aki vírusra gyanakodott, míg más pszichológiai okot tulajdonított a hang eltűnésének, így pedig gyorsan elterjedt, hogy megbolondult. A legtöbb, amit tudtak mondani, hogy öblögessen sós vízzel. Az orvosok azt tanácsolták neki, menjen vissza az iskolába, és próbáljon normális életet élni. 

„Nagyon megijedtem, mert sem én, sem a szüleim nem tudták, mi történik” – idézte fel. 

A barátaival üzeneteket írtak egymásnak, és ezt a többiek viccesnek is találták, ami segített is neki könnyebben elviselni a helyzetet. 

Viszont ez nem volt elmondható a tanárokról: katolikus iskolába járt, ahol néhányan boszorkánysággal vádolták, és inkább különválasztották a többiektől, hogy ne legyen rájuk rossz hatással. 

Ezek után, nem bírva a bánásmódot, Marie 14 évesen kis híján öngyilkosság lett, túl sok gyógyszert vett be. Túlélte, de másik iskolát kellett keresnie, mert tettét bűnnek tartották. 

Az álláskeresés sem volt könnyebb a számára: „Azt mondták, inkább ne is próbálkozzak munkát találni, úgysem kap, jobb, ha megházasodok és gyerekeket nevelek.” 

Marie végül egy üzleti iskola titkárnői képzésén vett részt, és a közszférában helyezkedett el. Tudta kamatoztatni, hogy beszéd nélkül jól megtanult gépelni. 

A nő egészen 25 éves koráig nem tudott megszólalni. Akkor hirtelen köhögni kezdett, és a szája véres lett. Gyorsan kórházba vitték mentővel. Az orvosok eltávolítottak egy vérrel és nyállal borított piros csomót a szájából. Miután lemosták, kiderült, hogy egy hárompennys pénzérméről van szó.

Az érme beragadt a hangszalagjai közé, így meggátolva azok rezgését – ezért nem tudott beszélni. Azt gyanították, hogy véletlenül nyelte le egy üdítős dobozból, de arra is gondoltak, hogy egy karácsonyi pudingba volt rejtve, ami szerencsehozó szokásnak számít. 

Először nyögdécselni kezdett, még hetekig nem beszélhetett, hogy ne feszítse túl a hangszalagokat, de persze nem tudta ezt megállni.

„Sírtam. Vegyes érzések fogtak el, egyik percben eurófiát éreztem, a másikban bőgtem és utáltam mindenkit. Nem tartott sokáig, amíg újra kezdtem beszélni, hiszen előtte is formálta a szavakat. A gond a légzéssel volt: meg kellett tanulnom helyesen lélegezni ahhoz, hogy a hangok kijöjjenek a számon” – emlékszik vissza. 

A most 60 éves nő egészen idáig alig beszélt a történetről. De amikor kiderült, hogy mi történt vele, az emberek folyton azt kérdezik: miért nem röntgeneztek meg? Készítettek röntgenképet, de mivel az érme függőlegesen szorult be, nehéz volt észrevenni. 

Miután hangja visszatért, újra kell tanulnia rengeteg mindent. A 12 évnyi némaság miatt másként tekint sok dologra és megérti, milyen fogyatékossággal élni a társadalomban. 

„Nem vesszük észre a kis dolgokat az életben, mint például felszállunk a buszra és megkérdezzük, hogy merre megy. Sok sofőr furcsán nézett rám, amikor papírt mutattam nekik, és azt mondták, tanuljak meg angolul.” 

Az ausztrál nőt persze nem csak rossz élmények érték, hanem ugyanannyi jó is. Két gyermeke és három unokája van. 

Marie könyvet jelentetett meg történetéről Voiceless, vagyis Hangtalanul címmel, amelyben minden nehézséget és leküzdendő akadályt megemlít, bátorítva az embereket.