A gyereknevelés sok családban feszültségforrás, hiszen különböző elveket és hagyományokat kell összehangolni. Járjuk körül kicsit, hol milyen elvek is érvényesülnek! Az apropó Pamela Druckerman amerikai szerző könyve, aki brit férjével neveli három gyereküket Párizsban.

A képlet elég összetett, ahogy a reakciók is a nevelési kézikönyvre, melynek címe: „French Parents Don't Give In" – nagyjából „A francia szülő nem hódol be". Ez a folytatása a magyarul is megjelent „French children don't throw food" vagyis „Nem harap a spenót – Gyereknevelés francia módra" c. könyvnek.

Érdekes összehasonlítani a reakciókat, profi és laikus cikkeket és kommenteket a témával kapcsolatban Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban. Ugyanis az angolszász nevelési elvek jelentősen eltérnek, például a franciától is, ne is említsük a kínaiakat.

A „felsőbbrendű" kínai elv?

Körülbelül 2 éve kavart igen nagy vihart Amy Chua könyve a „Tigrisanya harci himnusza", amelyben az igen drákói keleti nevelési elveket, a teljesítmény centrikusságot, és a szerinte ehhez köthető életben való beválást fogalmazta meg.

Különösen az váltott ki heves reakciókat, hogy az amerikai szülők úgy érezték, Amy Chua a kínai módszert, így a kínai szülőket úgymond „felsőbbrendűnek" érzi náluk. A szinte gyerekkínzónak tartott, egyébként jogászprofesszor, aki maga is az Egyesült Államokban él, (kínai bevándorló szülők gyermeke), írónő alig győzött magyarázkodni.

Egyes amerikai reakciók Pamela Druckerman könyvével kapcsolatban is ugyanezt fogalmazták meg. „Akkor most a francia szülők felsőbbrendűek?"

De a következtetés, amire legalábbis a cikkíró jut azaz, hogy van, amit a franciák és van, amit az amerikaiak csinálnak jól. Hogy mit is?

Azt eszik, amit a szülők

A franciák például az etetést, mert a gyerekek azt eszik, amit a szülők, legyen az hal, zöldség vagy bagett. Nincs külön gyerek étel, és a gyerekek nem nassolnak egész nap, sok amerikai, és nem mellékesen magyar gyerekhez hasonlóan. Sok gyümölcsöt, zöldséget esznek, Franciaországban kevesebb a félkész, előre gyártott kaja.

A francia szülők nem kiabálnak, de határozottan irányítják a gyereket, és nem alkudoznak velük. Önállóbbá nevelik a gyermekeiket, mint amerikai társaik, nem aggódnak minden mozdulatáért, és nem akarnak mindent kihozni belőlük már kora gyermekkorban.

A francia szülők sokkal jobban tudnak időt teremteni saját maguknak, nem csak a gyereknevelés tölti ki az életüket, így nem kell állandóan az igények között kötéltáncolniuk, illetve lelkiismeret furdalást érezni a saját magukra fordított idő miatt. Ennek az is egyik feltétele, hogy a gyereket is meg kell tanítani várni, hogy nem biztos, hogy minden kívánsága azonnal teljesül, igényei azonnali kielégítést nyernek.

Érdekes lenne, mindezek ismeretében, megcsinálni különböző kultúrákban és nevelési elvek szerint felnövekvő gyerekekkel a nemrég a neten körbejárt pillecukor tesztet. Meg tudja-e vajon tartóztatni magát a gyerek egy cukorral farkasszemet nézve, annak tudatában, hogyha nem eszi meg, akkor - amikor a kísérletvezető visszajön - kap mellé még egyet?

Mit csinálnak jobban az amerikai szülők?

Például empátiával fordulnak a gyerek felé, a szülők a gyerekek szükségleteihez igazították a nevelési elveket, és talán néhányan túl messzire is mentek ebben az irányban, azonban talán kevesebbeknek lesz majd szüksége terapeutára a szülei miatt.

Nyitottság a különböző gyereknevelési módszerek irányában. Arra tanítják a gyerekeiket, hogy legyenek barátságosak másokkal, akár olyanokkal is, akiket nem ismernek. Ezzel ellentétben, mondja, a franciákról sokszor elhangzik a megjegyzés, hogy lehet, hogy udvariasak, de arrogánsak.

Az amerikai szülők megtanítják a gyerekeiknek, hogy kemény munkával bármit el lehet érni, bárhonnan is indul az ember. Ez az „amerikai álom" alapja. Bezzeg a franciák, írja az amerikai cikkíró, egész augusztusra szabadságra mennek.

Valamint az amerikai szülők számára fontos a gyerek iskolai és iskolán kívüli elfoglaltsága, amit persze egyesek lehet, hogy túlzásba visznek, de alapvetően törődnek azzal, hogy mit csinál a gyerek az iskolában, a sportban, a szülő esetleg önkéntes munkát is végez az iskola részére, míg a francia szülő igyekszik az iskola falain kívül maradni. Mondván, az nem az ő dolga.

Vannak-e sablonok?

Most alighanem sokan felszisszennek, és lehet, hogy igazuk van, alighanem mindenütt van ilyen vagy olyan felfogásban nevelő szülő, nehéz ezt egy nemzetre egységesen ráhúzni, tendenciák azonban vannak, amivel kapcsolatban kritikát megfogalmazni talán könnyű kívülről, ugyanakkor nyilván saját értékrendünket igyekszünk a leghelyesebbnek látni, ahogy mindenki a saját nézeteit megerősítő információkat, véleményeket szeret olvasni, ez emberi sajátosság. Ugyanakkor alapvetően nem rossz a hozzáállás, hogy igyekezzünk eltanulni egymástól azt, ami jó. Úgyis mindenkinek más fog működni, ehhez nem lehet kézikönyvet adni, esetleg tippeket.

A legújabb könyvben a tanulási, taníttatási szokások különbözőségét veszi górcső alá, hogy mennyire érdemes korán elkezdeni fejleszteni, mindenféle plusz foglalatosságra vinni a gyereket, vagy érdemesebb kicsit várni, míg egyes lépésekre megérik.

Ebben a könyvben is szól az önállóságról és arról, milyen fontos, hogy egy gyerek minél hamarabb észrevegye, tekintetbe vegye a körülötte élők igényeit is. Ugyanakkor bár egyes francia lapok állítólag gratuláltak maguknak a könyv kapcsán, az írónő szerint ő nem állítja, hogy a módszer jobb vagy rosszabb másoknál, hanem próbálja megtalálni, hogy mi lenne az ideális, a legjobb, amit mindenki maga is akar a gyerekének.