Miközben Európa a kontinensre érkező menekültekkel van elfoglalva, jóval kevesebb szó esik (a távolság miatt persze érthető módon) a világ más részein zajló hasonló migrációról. Például arról, ami Közép-Amerikából irányul az Egyesült Államok felé immár hosszú évek óta.

Pedig hatalmas tömegről beszélünk, hiszen évente mintegy 400 ezer (!!) ember kel útra a régióból az ígéret földjének számító Egyesült Államok felé, szó szerint az életét kockáztatva.

Az elképesztő körülményeket örökített meg Michelle Frankfurter fotós, aki immár 2009 óta kíséri a migránsokat Mexikó déli részétől az amerikai határig. Összesen hat úton van túl, ezek során utazott a beszédes El Tren de la Muerte (Halálvonat) névre hallgató szerelvényen, kapcsolatba került a legveszélyesebb mexikói bűnszervezetekkel és sok úton lévő családdal összebarátkozott.

Az évi 400 ezres migráció legnagyobb része El Salvadorból, Hondurasból, és Guatemalából tart északnak egy jobb és (főleg) biztonságosabb élet reményében.

A guatemalai-mexikói határt a legtöbben a Suchiate folyón szelik át, egészen elképesztő körülmények között, traktorgumikból összetákolt tutajokon próbálnak életben maradni és átjutni. Nem mindig sikerül...

Akinek igen, arra egy több mint 200 kilométeres erőltetett gyaloglás vár, folyamatosan bujkálva a mexikói határőrök elől, amíg el nem érik az első nagyobb várost, Arriagát. (Michelle Frankfurter itt csatlakozott egyébként hozzájuk.)

Ez az a pont, ahol a migránsok felszökdösnek a tehervonatokra, összesen 10-15 alkalommal kell szerelvényt cserélni az amerikai határig. Az első szakasz egy 13 órás út Arriagából Ixtepecig.

Az út veszélyességét jól jellemzi a vonatok neve, a legtöbben vagy Szörnyetegnek vagy Halálvonatnak hívják. Rengeteg a haláleset és a súlyos sérülés, sokan leesnek a vonatról, vagy megtámadják őket.

Ha ez nem lenne elég, az észak felé vezető úton sok olyan rész van, amit a Los Zetas, az egyik legkeményebb mexikói drogkartell ural, ráadásul a bűnszervezet az elmúlt években rászokott arra, hogy az úton lévőket elrabolva váltságdíjat követeljen értük, így téve szert némi extra bevételre.

Vannak olyan városok is (például a veracruzi Orizaba), ahol nincs a migránsoknak kialakított menedék, így a pályaudvarokon, a vasúti sínek mellett várakoznak napokig – ami a kartellek miatt teljes életveszély.

Az útnak mégsem ez a legveszélyesebb része, az csak a mexikói-amerikai határnál érkezik el. A coyote-nak hívott embercsempészek esetében ugyanis sosem lehet tudni, valóban átviszik-e az embert a határon, vagy simán eltüntetik.

Éppen ezért meglepően sokan döntenek úgy, hogy az útnak ezt az utolsó szakaszát már nem teszik meg, inkább a határ mexikói oldalán maradnak, ahol a bandaháborúk és az erőszak ellenére is virágzik a gazdaság és így megélhetést lehet találni.

A képek Michelle Frankfurter fotós oldaláról származnak, ott lehet még többet megnézni közülük – érdemes!