Nem egy videó keringett már a netes térben olyan kezdeményezésekről, amikor egyéni kezdeményezésben valaki ölelést osztott embertársainak tömegközlekedési helyszíneken vagy az utcán, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk egymáshoz ebben a sok szempontból elidegenedett világban. De vajon hogyan működik egy „ölelkezés-workshop”, ami az érintés fontosságát hivatott „megtanítani”?

Mindazonáltal, lehet én vagyok egy kicsit távolságtartó, de elsőre kicsit furának tűnik az ötlet, hogy nem csak sima kis váll-lapogatásba, hanem hosszas ölelésbe bocsátkozzon az ember vadidegenekkel. De biztosan én vagyok már túlzottan elidegenedett… Félreértés ne essék, nem csoportos szexről és nem is lehúzásról van szó, legalábbis a résztvevők nem érzik annak.

A foglalkozások kitalálója és vezetője szerint, hogy azért van szükségünk az ölelésre, mert hatására elszabadul a „bizalom- és örömhormon” az oxitocin. Ráadásul, mint a beszámolóból kiderül, a workshopra a férfihelyek telnek meg elsőként. Talán a férfiaknak jobban hiányzik az érintés? (Megint csak a szexualitás terén kívül?)

Van, aki havonta utazik a workshopra, mert úgy érzi az pótol egy hiányt az életében, mert egyedül él, rokonait már hosszú évek óta nem ölelte meg. Egy foglalkozás után pedig négy-öt napig sokkal kellemesebben érzi magát.

Talán a britek még zárkózottabbak, mint a magyarok az érzelmek kimutatása terén, még családon belül is, de itthon sem divat minden családban megölelni, megpuszilni egymást. Nem csak érintőlegesen, hanem úgy igazán.

Többek szerint a probléma, hogy egy ölelést általában nem tekint a társadalom ártalmatlan dolognak, különösen, ha hosszabb, mindenki rögtön többet lát bele, mint amit esetleg jelent. Pláne férfiak esetében nem macsó dolog egymást ölelgetni, vagy beismerni, hogy valakinek szüksége lenne, mondjuk egy baráti érintésre. De azért néha nem árt kipróbálni…

(via)